Távol álljon tőlem, hogy sírjak, de ha továbbra is a szőnyeg alá söpörjük a gondokat, akkor lesz sírás, lesz még pár Malév-ügy - bár valószínűleg így is. Tudom, sokak szerint ez a mi problémánk, hiszen a repülés úri sport, és vannak itt ennél sokkal nagyobb gondok is. Hát megpróbálom kifejteni, hogy ez miért nem csak a mi problémánk. Hosszú lesz, éppen ezért több részletben mondom el.
Bármelyik szegletére nézünk a repülésnek: kereskedelmi, sport vagy katonai (bocsánat, ezt ma államinak nevezik) olyan gondokkal találkozunk, aminek egy részét vagy nem is feszegethetjük - még akkor sem, ha tudunk róla - vagy önös érdekek mentén nem tesszük. Mert ha bárki ki meri nyitni a száját, nagyon gyorsan a repülésen kívül találja magát. Szóval akár szegény Hofi Géza bácsi, majd figyelünk, mert itt vannak a Cenzék. Aztán lesz majd klattyogás.
Klattyogjunk egy kicsit! Hol is kezdjem? Az mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a nemzeti légitársaságot elbuktuk. Nem példátlan, de azért nem is gyakori eset, hogy egy állam hagyja bukni a nemzetet képviselő légitársaságot. Nos, kedves nemzeti érzelmű honfitársaink, a Malév több volt, mint egy állami vállalat, sokkal több, mint egy légitársaság. A Malév volt országunk zászlóshajója. Elvitte Magyarország hírnevét a Föld legtöbb tájára. A hozzánk látogató külföldiek a Malév utaskísérőinek a személyében találkozhattak először Magyarországgal. A legtöbb magyar embernek megdobban a szíve, amikor meghallja az ismerős zenét, amikor meglát egy kékorrút. Mert az volt a miénk. Egy falatka Magyarország a világ távoli tájain.
Igen, a légitársaság komoly anyagi gondokkal küzdött. Számos okra lehet visszavezetni, de valahol a privatizáció után romlott el vészesen minden, nevezetesen Abramovicséknak hiba volt összerúgni a port Putyinnal az igen demokratikus Oroszországban. Hiba lenne azt a szándékot felételezni, hogy az oroszok csak kizsákmányolni akarták a légitársaságot, de a valóságot talán sose tudjuk meg.
Az biztos, hogy az Alitalia sem volt fényes helyzetben néhány évvel ezelőtt. Ott sem volt lehetőség csak úgy megtámogatni a nemzetük zászlóshajóját, mert az tiltott EU finanszírozás lett volna. Az olasz állam viszont kilószámra vette a soha nem létező járatokra a nem létező Business class jegyeket, és hopp: volt probléma, nincs probléma. Persze, ez horror sok pénz. Vagy 5 focistadion árát kellett volna beletenni. Lehet keresni felelősöket, az érdekek úgyis azt kívánják, hogy ne legyenek. Se erről, se arról az oldalról.
Igen ám, de van egy Malév Aero Club szervezetileg független, de mégis ezer szállal kötődik az anyacéghez. Azaz kötődött. Most már csak a kérdéses tulajdonviszonyok kötik össze őket. Valamikor a repülőklub többek között utánpótlás okán volt fontos, tehát az itt repülő elhivatott fiataloknak ugródeszkaként, az anyacégnek bázisként is szolgált. Most az Aero Club nem több, mint bármelyik repülőklub.
És mindegyik szervezet mögött életek vannak, meg családok és sorsok. Persze, aki a hobbiját bukja el, vagy "csak" az álmaitól fosztják meg, sokkal kevesebbet veszít, mint az aki azt egész életét elbukta a légitársasággal.
És mi lesz akkor, ha mondjuk egy hirtelen anarchiába csapó államban ott ragad százegynéhány vagy mégtöbb magyar? Melyik légitársaságot fogjuk megkérni, hogy ugyan kockáztassa már meg a gépe épségét, hogy elhozza államunk polgárait? És melyik fog rá igent mondani: "persze, itt van egy 737-esünk, csak kábé 7 millió dollárt ér, vigyétek nyugodtan, csak nem lesz baja.". Vagy inkább odaküldünk pár An-26-ost a Magyar Légierőtől? Hát ez majd a következő történet...
PS: Köszönet a képekért az avia-info.hu-s srácoknak.